Szemétként kidobott szétrágott életek hevernek az utcán, pedig csak éphogy megszülettek az emberek agyában. Ritka pillanat, mikor a hold aranysugarával mosolyog a kopasz hegytetőre és egyszerre indulnak meg az agyfolyamok. Ilyenkor sok selejtnek titulált foszlány jön a világra s mégis közöttük tündököl az ezüstfényű kiválóság. Tudni kéne nem csak érezni, s ez fordítva is így van. Reciprok érzelmes gondolatok kellenének és összeegyeztetve a tettekkel végre szaporodna a boldog emberek száma is. Persze néha hiábavalónak érzem eme törekvésem és erősen hajlik a létem így is az álomvilág felé, de nem baj ez csak másoknak zavarja meg szürkeségbe süllyedt látásmódját. Repülök, újra meg újra, képzeletem szárnya feljebb emel s így pontosan láthatom azokat a csillogó, kopasz fejeket. Jobb lennék náluk? Nem hiszem! Más, de nem jobb se nem roszabb. Az élet szép, mint mindig s arcomat ragyogóvá varázsolja az őszinteség mosolya. Most két fülem van és ugyanúgy esetlenül járok a földön, de van valamim, ami a többiekből tán hiányzik, tán csak máshogy élem meg. Mert ha megkérdezik, boldog vagy-e az életben, ők azt felelik, hogy vannak pillanatok, mikor igen én meg azt....

Van néhány pillanat mikor kevésbé vagyok boldog, mint általában.