volt egy ilyen időszakom is.. csak tudnám ki volt az?

Kezdetben vala az ige. Az igéből szó lészen, a világ félig készen. Hogy mondjam el neki mit egyszer együtt hallottunk a hajnal énekével? Számít ez? Csak rohan tovább a lovas kocsi és mi lemaradunk az életünk folyamáról... Egy újabb emlék, egy újabb sirám. Lesz valaha vége a róka fogta csukának, vagy pörögni fog örökre a toronyóra lánca? Talán ha máshogy élnék és nem nézném a többiek szemében égni akaró élet tüzének füstölgő, halott hamuját. Talán akkor én is nevetnék önfeledt boldogságban, a bor mámorában. De én nem szeretem a pálinkát, akkor már végleg eldőlt a sorsom és soha nem fogok úgy táncolni, hogy megtapsoljanak az emberek? Régen jó volt, jött az éjszaka és minden el lett felejtve. Mire jó ez az önkínzó gondolkodás? Lehet énekelnem kéne... De nincsen zene, vagy csak bennem pattantak el a gyönyörű hárfa húrjai és másban még hallatszik ha odafigyelnék? Talán ha kinyitom a fülem, de nem, az nem megoldás ha megfésülködöm. És igen újra rohan a lovaskocsi, de most már tudom, hogy soha nem fogunk odaérni, hiszen a teknősbéka is lassan úszik.

El kéne hagynom? Talán, lehet, de eddig se akadályozott semmiben. Bár attól még ott csörög a lánc a nyakamon, hogy nem vagyok kikötve, de ha nem is lenne már a végén, csak a lánc gazdája változna... És ha nem én lennék az aki a lánc végén figyelné, hogy mikor engednek el? Maradna az én nyakamban, de valaki más lenne mégis. Persze a nap mindig felkel és soha nem volt olyan hogy ne lett volna sehogy. Kéne egy testvér, egy olyan igazi, másik én.  Szőrszálhasogató módszerrel nem lehet babszemet vásárolni, persze ha a páva nem tud repülni, akkor nekem miért kéne pont ő, vagy az? Ki tudja.. túl sok a kérdés és még mindig hallgatnak a válaszokért feltett kezek. Mert hát zöld ingben sokkal könnyebb elbújni a cseresznyefán, de akkor hol marad a kihívás? Szép volt, szép volt, nem mondom hogy nem volt az, de mégis mennyi ideig bírja a magamfajta a túl jó létet?

Rózsa volt ugye? Tényleg rózsa volt, vagy csak én láttam annak? Mi lenne ha csak minden másnap élném én a saját életem? A többin meg átadnám valakinek, aki kérné? Beszél... hallom hogy beszél, de vajon hozzám? Nem, nem hiszem, akkor rám nézne. Mondjuk én se nézek magamra pedig ezek nekem szólnak. Áh furcsa a világ.. ki kéne egy kicsit szállnom, csak pár napra, nem kell sok, nem azt mondom. Csak újra szeretném látni ahogy a hajam között megcsillan az ég könnye mikor megint olyan csillagos hogy ha felnézek velem szédül a föld is. Rég volt, túl rég, talán nem is én voltam ott? Tépett papírfecnik telepszenek az életemre és úgy lepik el, mint leprást a rongyai. De én nem vagyok beteg, bár ez kit érdekel? Ordíthatok én torkom szakadtából, ha nem vagyok elég erős, akkor is bepólyálnak, ha nem kéne. Mit érdekel engem, takarjanak el, úgy már nem én leszek és meg sem érzem. Vajon megy még a lovas kocsi?

Csillogó lepkék a napfényben.. jé ezek az én gondolataim. Talán sok volt a gondolati szabadság, rég nem vadásztam varangyos békára a zörgő avarban. Papagájok a fán, rohangáló káposztafejek. Huh mi ez a sok hatalom utáni vágy? Én nem akarok semmit. Nem is, csak másokat nem akarok. Piros volt vagy csak sárga és égett? Ki tudja, a répa is lefelé törekszik, mi mégis kitépjük törekvéseinek szárnyát, hogy utána undok élniakarásunk felzabáltassa velünk. Hurrá boldog gondolatok a szélben. Csak lenne egy lepkehálóm hogy el tudjam kapni őket. Egy mosoly, egy őszinte mosoly kéne, hogy valaki képbe faragva tálalja a tömegbe. Örökké, igaz? Ugyan kinek? Csak a bizonytalan biztos. És itt a pont, megálltunk.

és most aki van :)

A földön hulló filmcsillagokat figyelve jöttem rá, hogy mégis szárnyal a fantázia a látóhatár mezsgyéjén, mikor a hóban csúszva fedezed fel az elrepülő idő vasfogát az elmédben. S ha a nap most újra lefekszik, a zene fájni kezd az örömteli szívekben, ha piros a nyolcnegyed a lábadszárán. Füleddel láthatod ilyenkor a boszorkányok lovával repülő kis vörös csibéket, akik mindig is tudták, hogy hadarva nem lehet észrevenni a csillagok óramutató járását, akkor se ha a sakál nyuszit ugrik, pedig akkor mallik a pitty. De a világ örül, hogy a maják gyermekei csak a holdat szagolják és nem akarnak a fejek közé szállni, mint vízben járó égi lovak. Így láthatod soha nem lehet felmérni mekkora a káosz az agyamban, ezért kerüld a piroslámpás fákat az úszómedencédben, mert ha egyre mégis rápislogsz, a világod már nem lesz féltizenkettő. Menekülj, ha érzed léptemet a lilásan hangzó, keserű szagú, édeskés éjszakákon, és talán elkerülheted, hogy a te szemeitekben is felkerekedjen az a tűz, amit az őrültek a kék macskák csiripelő szaglásának festenek.